Két hete vagyok itt, és ma megtörtént! Be lettem avatva végérvényesen az angliai életbe:
arra ébredtem, hogy esik az eső!!! :D
Imádom az esőt! Tényleg! Mindig is szerettem, de itt még ez is máshogy esik.... :) Nem olyan durván és erőszakosan, mint nálunk, csak lágyan, szeliden, apró cseppekben, fátyolként hull alá és színezi sötétre a minket körülelő természetet. Az érintése simogató, a hangja megnyugtató, az illata frissességet, új életet sugároz, és az embernek szinte kedve támad kiszaladni és magábaszívni az élet energiáját... Tetszik!!! :)
A tegnap este már kevésbé tetszett... vagyis a kezdet jó volt, csak a folytatás nem. Ez szintén az első volt! Az első "go out"-om!
Stephanie bevezetett volna a társaságba :)
Egyedül és elsőre eltaláltam a házhoz, ahol Steph aupairkedik. (Nem akarok nagyképű lenni, de itt mindenki egy hét után levette, hogy remekül tájékozódom, és az útvonalakat rendkívüli ügyességgel tudom megjegyezni :) (akár csak térképről látva is))
Az a ház egészen más....
Ha össze akarnám hasonlítani azt ezzel... akkor talán azt kéne mondanom, ahol én vagyok, az inkább olyan, mint a mi otthoni házunk. Nyitottabb... lent nagyobbb tér van, ahol egybe nyílnak a szobák.... fent szintén egy térből nyílik az összes szoba... ha feljössz, minden szobába belátsz, az egész úgy egyben van, és nagy az áthallás mindenfelé, ha hangosan beszélsz vagy mocorogsz valahol. És itt nálam minden egyszerű, kevés és letisztult (értem a bútorokra is).
De Stephék háza, bár kívülről egy teljesen normális, nagy családiház benyomását kelti, belülről olyan, mint egy belvárosi sorház. Eldugott zegek-zugok, lépcső fölfelé (két oldalt fal) aztán pár szoba, aztán megint lépcső fölfelé...Steph a legeslegfelső emeleten lakik, egyedül a szinten. A szobája egy játszószobából nyílik, ahol van csocsóasztal, egy síkképernyős tv és kanapé, és rumli mindenütt!!! Van rendes asztala, amihez oda lehet ülni (!!!!! nálunk az egész házban egyetlen egy van... az anya dolgozójában) rajta egy hatalmas tükörrel, és a szobaajtaját rendesen be lehet csukni (az enyémet sajnos nem). Két ágya van, és mind a kettő kb. 150-160 centi széles, úgyhogy összesen akár négyen is el lehet aludni ott. Az ablaknál van pár letakart kacat, amiről nem tudni, hogy az övé-e vagy a család raktározta oda, viszont van polcsos szekrénye (nekem nincs), fiókos komódja, és kis TV-je is DVD lejátszóval (aaaaaaaaa.....) Ráadásul van egy külön gardróbja szintén polcokkal egyik oldalon, másikon pedig akasztós lehetőséggel... És a kocsi, amit vezet az sem 15-20 éves, max 6-8. HHHhhhhhhhh.......
Csak egy kicsit irigykedem... nem nagyon :) De nem is ezek miatt, hanem mert kiderült valóban nincs szerencsém Ciara-val. Steph sajnálatát fejezte ki, mert elődömtől tudta, hogy a kislány nagyon bosszantó tud lenni, és neki még könnyebb a 3 fiú mellett. Ráadásul mi nagyon szép helyen lakunk, de nagyon magányos ott az ember "i know, you feel lonly there" ... valami ilyesmit mondott. Ők 'városabb' részen laknak, az utca mindkét oldalán házak, egy köpésre boltok, szóval egészen más feeling....
De meg is nyugodtam, hogy itt sincs másként, mint nálunk: ahány ház, annyi szokás... Nem mindenki csinálja úgy, mint Gaya-ék. Ez a ház tele volt kacatokkal és zsúfolt volt, nem úgy mint a mienk, ami nekem kicsit minimalista. Nálunk a fürdőben semmi polc vagy szekrény, minden cuccomat hordozom, ha a füdőszobába megyek, és ha kipakolok pár pipere cuccot meg könyvet a komódom tetejére, már úgy érzem, rumli van....
Hát ez van.
Na de a buli!?
A bulit rövidre zártam... és félek, hogy rosszul tettem.
Miután Steph elkészült, közölte velem, hogy nem férek be a kocsijába, mert még négy másik barátnőjét kell felszednie, ezért kocsival kell mennem nekem is. De mivel jeleztem neki, hogy alig van benzinem a tankban (a család tankol, és gyakran ők is használják a kocsit, ezért is fogyott ki) így azt mondta maradjak a háznál, amíg elszalad az egyik lányért, felveszi, úgyis ugyanerre jönnek vissza, aztán együtt mehetünk tovább. Rendben. Azt mondta 5 perc, és itt van.
20 percig ültem kint egyedül a sötétben a kocsiban, amikor kezdtem arra gondolni, hogy elfeledkezett rólam. De azt reméltem, eszébe jutok később és visszajön értem. 30 perc után már azon tűnődtem, vajon mennyi ideig bírom türelemmel, és mikor fogok elindulni hazafele? Ha elértem az egy órányi várakozási időt?
Nem sokkal ezután Steph host family-jének két felnőtt férfi tagja lépett ki az ajtón, és beszóltak nekem a kocsiba, hogy nem érdemes várnom, Steph nem fog jönni, mert autóbalesetet szenvedett, nem messze egy kereszteződésben...
Megijedtem!!!
Megkérdeztem Steph jól van-e, azt mondták igen, de kint van a rendőrség, és oda kell menniük. Aztán kérdeztem, mit tegyek most én? Várjak, menjek haza? Azt mondták, akár haza is mehetek.....
Sötét volt és késő és elmulasztottam elkérni Steph telszámát, úgyhogy tanácstalan voltam. Nem akartam órákat várni kint a lehülő éjszakában, míg ők visszaérnek, de akartam volna beszélni a lánnyal. Így úgy döntöttem, követem a család kocsiját a helyszínre. Igen ám, de én nem tudok olyan gyorsan indulni ezzel a tragaccsal, mint egy BMW-vel.... hamar elveszítettem őket...Nem tudtam merre bolyongjak, és tudtam, hogy nincs sok vesztegetni való benzinem, így hamar visszatértem az én hazafele vezető utamra, remélve, hogy esetleg ott lesznek valahol... de nem.... Így végül hazajöttem.
Már kicsit bánom.
Ahogy megérkeztem, írtam Stephnek két üzenetet is facebookon, de semmi válasz... még mindig...
Igaza volt. Egyedül érzem magam itt így, hogy sosem találkozom korombeliekkel, és igenis kell a kimozdulás. Ő majd egy éve itt van, láthatólag jól érzi magát és rengeteg barátot szerzett. Ha valaki, akkor ő biztosan "be tudott volna vezetni a társaságba"... de így, hogy otthagytam... és eljöttem... csak remélem, hogy szóba áll velem még.... egyszer...
